Társas lény

2008 augusztus 22. | Szerző: Nea |

    A társkeresés évezredek óta komoly hagyományokat ölel fel, és nem kis procedúra kíséri. Talán majd egyszer, a jövő genetikusai meglelik azt a parányi, apró dolgot, molekulát, ami sokunk/mindannyiunk szenvedéseinek forrása. Azt az apróságot, amit talán majd okolhatunk mindenért.

    Mert meglehet ebben rejlik a titok nyitja. Nem szenvednénk ennyit, ha világosan lehetne valakit -vagy ne adj’ Isten, valamit- okolni. Egy fizikai balesetnek mindig vannak tettesei, csak úgy mint a legtöbb fájdalmas történésnek is tudunk feneket keríteni, hisz világos, hogy mi okozta azokat. Na de a szerelemnél? Tudunk-e valaki,tudun-e bárkit is okolni?! Legtöbbször saját magunkat, esetlegesen a szeretett kedvest hibáztatjuk a dolgok alakulásáért.

    Mint nő, azt hiszem sokunk nevében beszélhetek a Szőke Hercegről, a Nagy Ő-ről, a Mindent Elsöprő Szerelemről, akire akár évekig is képesek vagyunk várni, és akiért olyan dolgokat is képesek vagyunk megtenni, amiről világosan tudjuk, hogy magunktól nem vágnánk ilyesmibe.

    De ugyan hány olyan párral találkoztunk már életünkben, akik megfelelnek a csipkerózsika sémának, és tényleg boldogan élnek egymás mellett, amíg meg nem halnak? Van egyáltalán ilyen, vagy talán teljesen fel kéne adnunk gyötrő vágyainkat egy harmónikus kapcsolat után?

    Az évszázadok során, a női nem rengeteg mindent elért: szavazhatunk, nem kell állandóan szoknyával-ruhával takarni magunkat, magasabb pozíciókban is érvényesülhetünk, és már-már tényleg a teljes egyenjogúság határait súroljuk. De az évek során arra is rájöttünk, hogy ez bizony nem mindig a legjobb. Párkapcsolataink egyre inkább hasonlítanak futó románcokra, még akkor is, ha házasságról beszélünk. Hiszen a megfogadott jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan, hogy a hűséget már ne is említsem, a legtöbb párnál nem teljesül, és pár év után már gyakorlatilag újászületve érezzük magunkat egy kiadós válási herce-hurca után.

    Tesszük mindezt azért, mert nem Ő volt az igazi, vagy mert egyszerűen csak kezdtük folytogatónak érezni a kapcsolatot. De amint ismét lelkileg megfiatalodva,  megszépülve, kisimult ráncokkal újra belevetjük magunkat a párkeresésbe, rájövünk, hogy mi mindent dobtunk el. A legtöbb esetben egy biztosabbnak mondható anyagi hátteret, esetleg egy lakást/házat, és ami a legfőbb: egy társat. Aki ott volt. Lehet, hogy alig láttuk, mert annyit dolgozott, lehet, hogy sokat veszekedett, de amint újra kikerülünk a szabadba, és belecsapódunk a kegyetlen valóságba, rádöbbenünk, hogy egyedül vagyunk.

    Egyedül, mert még veszekedni sincs kivel, mert reggel érintetlen az ágy másik fele, mert nincs aki megöleljen vagy megcsókoljon néha. Mert nincs mellettünk; velünk senki.