Társas lény
2008 augusztus 22. | Szerző: Nea
A társkeresés évezredek óta komoly hagyományokat ölel fel, és nem kis procedúra kíséri. Talán majd egyszer, a jövő genetikusai meglelik azt a parányi, apró dolgot, molekulát, ami sokunk/mindannyiunk szenvedéseinek forrása. Azt az apróságot, amit talán majd okolhatunk mindenért.
Mert meglehet ebben rejlik a titok nyitja. Nem szenvednénk ennyit, ha világosan lehetne valakit -vagy ne adj’ Isten, valamit- okolni. Egy fizikai balesetnek mindig vannak tettesei, csak úgy mint a legtöbb fájdalmas történésnek is tudunk feneket keríteni, hisz világos, hogy mi okozta azokat. Na de a szerelemnél? Tudunk-e valaki,tudun-e bárkit is okolni?! Legtöbbször saját magunkat, esetlegesen a szeretett kedvest hibáztatjuk a dolgok alakulásáért.
Mint nő, azt hiszem sokunk nevében beszélhetek a Szőke Hercegről, a Nagy Ő-ről, a Mindent Elsöprő Szerelemről, akire akár évekig is képesek vagyunk várni, és akiért olyan dolgokat is képesek vagyunk megtenni, amiről világosan tudjuk, hogy magunktól nem vágnánk ilyesmibe.
De ugyan hány olyan párral találkoztunk már életünkben, akik megfelelnek a csipkerózsika sémának, és tényleg boldogan élnek egymás mellett, amíg meg nem halnak? Van egyáltalán ilyen, vagy talán teljesen fel kéne adnunk gyötrő vágyainkat egy harmónikus kapcsolat után?
Az évszázadok során, a női nem rengeteg mindent elért: szavazhatunk, nem kell állandóan szoknyával-ruhával takarni magunkat, magasabb pozíciókban is érvényesülhetünk, és már-már tényleg a teljes egyenjogúság határait súroljuk. De az évek során arra is rájöttünk, hogy ez bizony nem mindig a legjobb. Párkapcsolataink egyre inkább hasonlítanak futó románcokra, még akkor is, ha házasságról beszélünk. Hiszen a megfogadott jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan, hogy a hűséget már ne is említsem, a legtöbb párnál nem teljesül, és pár év után már gyakorlatilag újászületve érezzük magunkat egy kiadós válási herce-hurca után.
Tesszük mindezt azért, mert nem Ő volt az igazi, vagy mert egyszerűen csak kezdtük folytogatónak érezni a kapcsolatot. De amint ismét lelkileg megfiatalodva, megszépülve, kisimult ráncokkal újra belevetjük magunkat a párkeresésbe, rájövünk, hogy mi mindent dobtunk el. A legtöbb esetben egy biztosabbnak mondható anyagi hátteret, esetleg egy lakást/házat, és ami a legfőbb: egy társat. Aki ott volt. Lehet, hogy alig láttuk, mert annyit dolgozott, lehet, hogy sokat veszekedett, de amint újra kikerülünk a szabadba, és belecsapódunk a kegyetlen valóságba, rádöbbenünk, hogy egyedül vagyunk.
Egyedül, mert még veszekedni sincs kivel, mert reggel érintetlen az ágy másik fele, mert nincs aki megöleljen vagy megcsókoljon néha. Mert nincs mellettünk; velünk senki.
Múló idők
2008 augusztus 23. | Szerző: Nea
Egyedül. Mindenki járt már ezen a jól kitaposott övényen. És
mindenki, még az is aki fél bevallani másoknak, azért jól tudja, hogy
nem egy idillikus létforma. Nem monogámiára születtünk, mégis valamiért
akarva-akaratlan keressük, és utaink sokszor ide futnak. És futunk vele
együtt mi is.
A nyár elmúltával ez az érzés csak még kegyetlenebbül dübörög a
küszöbön, jelezve, hogy megint elmúlt egy év, és kezdődik a
forgatókönyv-szerinti ősz. A nappalok rövidülnek, az éjszakák
hosszabbodnak, és a napsütés helyére szépen lassan bepofátlankodik az
egyre zorduló idő. Mindezek nem segítenek társtalan magány-érzetünkön,
és amíg a nyarat könnyedén átmulattuk a mindenféle nyári kalandok és
lazaságok fényében, addig a most következő időszak inkább otthonülésre
késztet majd minket. Persze ez nem törvényszerű, és szerencsére nem is
igaz mindenkire, de sajnos be kell látni, hogy a hideg, az eső és a
szél sokmindentől elveszi az ember kedvét. És rendszerint ahhoz hozza
meg, ami nem elérhető: az összebújáshoz.
De mi is kéne ahhoz, hogy megtaláljuk a másik felünket? És
egyáltalán, hol kéne kezdeni? Lehet úgy “bepasizni”, hogy direktben
rákészülünk? Hány, és hány olyan alkalmat tudna minden egyes nő
összeszámolni, -csak úgy szépen, csendben, saját magának- amikor úgy
indult el otthonról, hogy ő most talál magának valakit? Persze igazából
nem is érdekes. Mert ha egy-egy ilyetén portyánk során sikerült is
valakit megcsípnünk, ezek az előre eltervezettt dolgok nem szoktak
hosszútávúra sikeredni. De hát hogyan is várhatnánk el valamitől, hogy
sokáig izzon, amikor mi magunk is csak “tűzoltásként” fordultunk ehhez
a megoldáshoz?! Ha körülnézek, minduntalan azt látom, hogy a
legboldogabb kapcsolatokat a véletlen hozta össze.
karba tett kézzel kéne ücsörögjünk szerelmi életünk pislákoló lángja
felett, amíg be nem toppan maga a megtestesült, két lábon járó
Véletlen? Vagy hogyan is működik ez manapság? Egyenjogúságban nekünk is
mindent lehet? És hol vannak a belénknevelt -néhol prűd- erkölcsi
normák? Ezek szerint, akiben van egy kicsi kis tartás nő létére, akkor
ő várólistára kerül, és megvárja míg rámenősebb nőtársai “elhalásszák”
előle az összes partiképes férfi jelöltet? Várjunk, és engedjünk
évszázados neveltetésünknek, erkölcsünknek és modorunknak, vagy tegyük
félre mindezt, és lépjünk a tettek mezejére?
Oldal ajánlása emailben
X